A dicsőség egyedül az Istené!

 

A dicsőség egyedül az Istené!


Isten népének életében sokszor vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, vannak nagy győzelmek és vannak vereségek. Van, hogy jól mennek a dolgok és mindenki jól érzi magát, és van, amikor nehéz a lelki életet élni.
Mikor Dávid legyőzte Góliátot, Izráel, a filiszteusokat, akkor jól mennek a dolgok. Isten áldja az ő népét, kezébe veszi Saul királyt is, Dávidot is, a harcosokat is, és megáldja őket. Nem csak akkor vannak, vagyunk veszélyben, amikor veszteség, nyomorúság van. Gondoljátok, hogy győzelem idején alszik a Sátán? Nem alszik! Olyankor még nagyobb veszély leselkedik ránk!
Csodálatos ez a kép: Jön vissza a győztes nép, az asszonyok örülnek, előkerülnek a hangszerek, énekelve körbetáncolják, dicsőítik őket. Elmondják az igazságot, és ez az igazság, amit elmondanak, nagyon nagy kárt okoz Izráel életében. Mit is mondanak az asszonyok? Megverte Saul is az ő ezerét, Dávid is az ő tízezerét! Ezek az asszonyok nem hazudtak, valóban így történt. Örülni jó az Úrban mindig, az nem bűn, ha valaki örül. Mégis egy hatalmas hibát követtek el ezek az asszonyok. Olyan hibát, ami helyrehozhatatlan lett. A hiba az volt, hogy Istenről, aki adta a győzelmet, egyetlen egy szó sem esik. Hatalmas hiba, hogy embereket dicsérnek, őket emelik ki, rájuk néznek, és elfelejtkeznek arról, hogy mindent Isten ad, a győzelmet is! És ez olyan események láncolatát indítja el e két ember között, ami rányomta bélyegét egész életükre. Rossznak tetszett Saulnak, féltékeny lett a szívében, és ez a féltékenység, irigység haraggá növekedett, ami gyűlöletté fajult, és több ízben megpróbálta testvérét megölni. Ezért. Csak az volt a hiba, hogy nem Istennek adták a dicsőséget. Talán első pillanatban Dávidnak is tetszett, hogy dicsérik, felmagasztalják, de ez az ének tönkretette e két ember kapcsolatát, mert nem gondolták meg, mi lesz ennek következménye. Voltak a Bibliában emberek, akiknek életük katasztrófához vezetett, sőt el is buktak a miatt, mert megdicsérték őket. Ha valami jól sikerül, soha embernek egyetlen szó dicséret nem jár, mert mid van, ó ember, amit nem úgy kaptál volna? Ha kaptad, akkor miért dicsekedel? Semmilyen szolgálatot nem tud senki jól elvégezni, ha nem kapott hozzá Istentől ajándékot és tehetséget. Éppen ezért nem az ő érdeme.
Nagy hibát követnek el a testvérek, amikor különbséget tesznek a szolgálattevők között. Ez nem csak az ószövetségi időkben volt veszély! Ahol egy szolgálattevő van, ott – szeretik, nem szeretik – őt hallgatják. De amikor Isten gazdagon megáld egy gyülekezetet, ott szokott előfordulni, hogy a testvérek elkezdik őket méricskélni. Latolgatják, ki a jó, a kevésbé jó, és elfelejtkeznek arról, hogy Isten rendelte őket. Nem jó a személyválogatás! Az újszövetségi gyülekezetekben is hallatszott: - Én Pálé vagyok, én Sílásé, én Krisztusé – és a szépen fejlődő gyülekezet elkezdett darabokra hullani. Ezért. Mert különbséget tettek a szolgálattevők között. Pál apostol azonnal megfeddi őket: Mondjátok meg, kicsoda Pál, kicsoda Sílás? Ők semmik! Minden szolgálattevőnek tudni kell, hogy semmik vagyunk! Ha valamit tudunk tenni az Úrért, az nem a mi érdemünk, hanem Isten kegyelmi ajándéka! És a gyülekezet tagjainak ezt kell tudniuk! Nagy baj, ha erről megfeledkezünk, és elfogadjuk a dicséretet, sőt, jól is esik nekünk! Ez kettős veszély! Egyrészt: megossza a gyülekezetet, másrészt bennünket is bajba sodor. Én is átéltem szolgálatom elején, hogy ha valamit meg tudtam jól tenni, akkor vállba veregettem magam, jól esett a dicséret. Ennek következtében alaposan elbíztam magam, nagyra tartottam magam, és ezzel kiköveteltem a jó Istentől, hogy rám eressze a kezét és értesse meg velem azt, hogy egy kicsivel sem vagyok különb az én atyámfiainál.
Volt egy nagy prédikátor, akinek nagyon áldott szolgálatai voltak. S amikor lement a szószékről, a testvérek kezet fogtak vele, s mondták: - Testvér, ez nagyon nagyszerű volt! Ez kellett a mi lelkünknek! Csodálatosan prédikálsz! Áldott munkát végzel! – És a testvér így felelt: - Nem te vagy az első, aki megdicsért engem, a Sátán már megtette.
Lelkünk ellensége így is támad, és ha nem vigyáz a szolgálattevő, akkor könnyen előfordulhat, hogy magának tulajdonít olyan dolgokat, ami nem az ő érdeme, és tönkre teheti a lelki munkát. Mert Isten nem adja senki másnak a dicsőséget! Aki magának tulajdonítja, attól Isten elveszi a munka áldását! Sokszor ezért van rajtunk teher, és sok fájdalom, mert ezzel nem gondolunk.
Sámson, amikor egy szamár állcsontjával veri a filiszteusokat, akkor is hangzik a diadalének, és Isten dicsőségéről ott sem esik egyetlen szó sem! Saját magának tulajdonítja azt, ami nem volt az övé. Isten megengedi, hogy ez az erős ember, ez a hős elkezdjen szomjazni. S akkor azt mondja: - Istenem, te adtad a te szolgádnak ezt a nagy győzelmet, és most szomjan kell meghalnom? Sámsonnak meg kellett értenie, hogy még egy pohár vizet sem tud magának előteremteni, ha Isten nem ajándékozza meg vele. És ebben a nyomorúságban megtanulja Sámson, hogy a dicsőség nem az övé, hanem Istené.
Nabukodonozor király is felmegy palotája tetejére, körülnéz, és büszkén mondja: - Ezt mind az én kezem munkája csinálta! Elfeledkezett arról, hogy Istentől kapott mindehhez hatalmat és erőt. És Isten nem hagyta szó nélkül. Még ajkán sem volt a szó, mikor Isten az ítéletet kimondta felette. Ezért. Mert nagyképű lett, és nem Istennek adta a dicsőséget. Hét idő telt el felette, megalázottan, állati szinten kellett élnie, míg végül Isten megkönyörült rajta. A király már ismeri valós helyzetét, hogy amije csak van, amit tudott tenni, az mind Isten ereje által van úgy.
Alapvetően megvan az emberekben ez a tulajdonság, hogy a saját dicsőségükre kezdenek el építeni. Több kell, és ha megvan, még több kell! Le kell győzni mindenkit, mások fölé kell kerekedni! Ha nem is mondjuk ki, ez számunkra is nagy kísértés! Az ember hajlamos arra, hogy ha valamit jól csinál, el is várja a dicséretet. A gyülekezetnek nagyon okosnak kell lenni, a Szentlélekre kell figyelni! Ha van egy ajándék, ha valami szépen alakul, a gyülekezetnek tudni kell, hogy nagyon nagy kísértésnek teszi ki azokat a szolgákat, akiket megdicsér! Ez testvérek között nagy feszültséget okozhat! Hogy érzi magát ebben a helyzetben Saul? Ő megvert ezret. Ki adta ezt az ezret neki? Isten. És ki adta Dávidnak a tízezret? Valaki kap a gyülekezetben öt tálentumot, az több? Ha kettőt, az kevesebb? Hiszen a Szentlélek osztogatja az ajándékokat kinek-kinek, ahogy Ő akarja. Mindenkinek erejéhez mérten. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy aki kettőt kapott, annak kettőről kell elszámolni! Aki ötöt kapott, annak ötről kell számot adni! Mindenkinek azt a szolgálatot kell betölteni, amit Istentől kapott! Ezért hálásnak kell lenni! Örüljön a gyülekezet, ha vannak ajándékok, de sohasem szabad az ajándékozottat kiemelni, sem dicsőíteni, sem őrá nézni! Aki emberekre néz, az biztos, hogy el fog bukni! Mindig Istenre kell nézni, és a felmagasztalás, a hódolat mindig az Övé! Lehet valaki akármilyen ékesszóló, lehet bármilyen ajándéka, ha nincs rajta Isten áldása, semmi haszon sincs belőle. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába munkálkodnak az építők!” Ha Isten nem áld egy gyülekezetet, ott lehet hangoskodni, üres szavakat mondani, de Isten ereje és a hangerő – az sohasem ugyanaz!
Isten azt akarja, hogy ne legyen személyválogatás, az ő népe egy legyen! Mindenki egyformán fontos! Mondjuk mi ezt, de vajon úgy is gondoljuk? Az Isten szerint gondolkodó lélek azt mondja, hogy mindenki egyenlő, és mindenkire egyformán szükség van. Szükség van arra, aki felsöpri az udvart, aki lenyírja a füvet, aki kitakarítja a termet, szükség van azokra, akik Isten Igéjét hirdetik, tanítanak, akik zenélnek, énekelnek, verset mondanak… egymásra van szükségünk! Egymás nélkül nem vagyunk gyülekezet! Egy ember vagyunk egyedül ebben a nagyvilágban… és ha Krisztus a feje a gyülekezetnek, akkor minden tagnak fontos szerepe van!
Pál és Barnabás munkáját nagy áldás kíséri. Meggyógyulnak a betegek, sok csoda történik. És a népek, mikor ezt látják, leborulnak előttük, és dicsérni kezdik őket, azt hívén, hogy az istenek érkeztek hozzájuk, és áldozni akarnak nekik. Mikor ők ezt meghallották, megszaggatták köntösüket, és kiáltanak a sokaságnak: - Férfiak, miért művelitek ezeket? Mi is hozzátok hasonló természetű emberek vagyunk, és azt az örvendetes üzenetet hirdetjük néktek, hogy e hiábavalóktól az élő Istenhez térjetek! Ők a porig alázták magukat, nem fogadták el az Istennek járó magasztalást! Isten áldása nem is maradt el tőlük!
Egy kitűzött napon Heródes díszbe öltözve szólt a néphez. És a nép felkiáltott: - Isten szava ez, és nem emberé! Heródes örült ennek a dicséretnek. És azonnal megverte az Isten angyala, hogy nem Őneki adta a dicsőséget, és a férgektől megemésztve meghalt. Az Istennek Igéje pedig növekedett és terjedt…
Sohasem tudhatjuk, milyen következménye lesz annak, ha az Istent illető dicséretet elfogadjuk! Legyünk nagyon éberek, figyeljünk a Szentlélek vezetésére, nehogy elkövessük ezt a hibát! Nagy esőnek zúgását hallom… épül, növekedik a gyülekezet. Nehogy most kövessük el azt a hibát, hogy mindezt embereknek tulajdonítjuk! Végezze mindenki szorgalmasan azt a munkát, amivel Isten megbízta! Örüljünk az áldásnak, a növekedésnek, de a dicséretet el ne fogadjuk, és ne édesgessük szívünkben, mert ezzel Isten ellen vétkezünk, és önmagunknak nagy nyomorúságot, Isten munkájának nagy kárt okozhatunk! Minden dicsőség, hála és felmagasztalás egyedül az Istené!

A szerző nem adta nevét a leíráshoz.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Az űr végtelenjét behálózó élet fejlettségi fokáról