Halálközeli élmény. Te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad!
Ne akard
megérteni. Érezd.
Ara
Részlet Dr. Lee
Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The
Near-Death Experience: A Reader) című művéből
Halálközeli élmény.
Te üdvözíted, váltod
és gyógyítod meg önmagad!
Mellen-Thomas
Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott,
miután rákban meghalt. Halálközeli élménye során kiemelkedett a testéből, és
belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum,
feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás
mögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat tanult a
reinkarnációról is.
Halálközeli
élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict
azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény
kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak,
ha fénnyel ingerlik őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást
eredményez. Mellen-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma
van az USA-ban.
Halálközeli
élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A
halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című
művében.
A következő idézet
részleteket tartalmaz a könyvből:
1982-ben
meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia
csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták,
hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja
voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és
így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem
hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos
szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk
mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk.
Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem.
Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van
szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle
alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.
Ezért aztán
elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel,
és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás,
de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy
mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam,
hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és
filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott
arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor
semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó
művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás
nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag
tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a
problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem.
Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban
kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak,
aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül
tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a
lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak,
hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak
néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy
egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a
nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam
tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele
abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt
olvastam valahol, hogy mindenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az
ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy
elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és
felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett
körül. A testenkívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos
tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam
a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a
fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli
élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt.
Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád
karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény
felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.
Ezért aztán, míg
haladtam a fény felé, így szóltam: "Kérlek, várj egy percet, várj egy
picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt
odamegyek."
Ekkor,
legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk
halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem
tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle
alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és
jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a
fényt: "Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg
tudni akarom, mi a helyzet valójában."
Igazából nem
tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A
fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink
alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például
buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek
megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de
a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény
feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Énünk mátrixát
látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek
mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb
Énünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz;
mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból.
Mindannyiunknak van Felsőbb Énje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek
lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából
úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Én lénye leginkább egy átjáróhoz
hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel
mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény
megmutatta nekem a Felsőbb Én mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az
összes Felsőbb Én egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen
lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény
különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás
mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi
lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam.
Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet,
amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít,
regenerál.
Ahogy megkértem
a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Én mátrix. Van
egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Én összekapcsolódik. Olyan
ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a
szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány
pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is
működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam:
"Készen állok, vigyél!"
A fény ekkor az
általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő
emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív
elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon
további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen
szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények
vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen
fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott
abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam:
"Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!"
Bármilyen
szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a
legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve
ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
"Hogyan
lehetséges ez?" – kérdeztem.
Az volt a
válasz, hogy egyetlen lélek sem benne rejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek
az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek
el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja
őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a
szeretet hiánya.
Azt hiszem,
folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle:
"Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?"
Ekkor, mintha
spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: "Emlékezz erre, és sohase
felejtsd el:
Te üdvözíted, váltod és gyógyítod
meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt
úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad."
Ebben a
pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE
VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat
korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték.
Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel
köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak
kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
"Ó, édes
Istenem, drága Univerzum, drága Nagyszerű Én, szeretem az életemet!"
Úgy tűnt, még
mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai
napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem
be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára,
ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes,
mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a
fény: "Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya
szerint!"
Így is tettem.
Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba
estem.
Ezután így szólt
a fény: "Van egy vágyad."
Mindent tudott
rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
"Igen!"
– suttogtam.
Azt kértem, hadd
lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes
emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az
Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon
lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt,
hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam,
ahogy elsuhan a Föld. A Naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített
mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis
centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy
ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET
különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy
nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a
tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási
fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok
szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová
tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat
tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon
az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen
csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha
az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne
el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más
volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos
morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes
holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második
fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon.
Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért
megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt
az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden
nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben
voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén
– az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem,
mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az
abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt
mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész
teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég
nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló
eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt
láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek
vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a
fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak
ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták
ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal,
hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték
ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút,
tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát,
amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem
mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának
megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyarázni. Még mindig nem
találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem
után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre.
Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis
több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes
lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális
intelligenciánál is.
Hogy hol van az
üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te,
épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy
egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj.
Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az
atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni
ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zérópontnak nevezik. Akárhányszor meg
akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy
mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több
zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a
misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy
másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta
minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai
"én vagyok" után valójában kérdőjel dukál.
"Vagyok? Mi
vagyok?"
A teremtés tehát
Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isteni Énjét, egy folyamatban
lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes
hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon
keresztül Isten kutatja Isten Énjét, a nagy "vagyok"-ot. Azt kezdtem
látni, hogy minden, ami van, azonos az Énnel, szó szerint; a te Éneddel, az én
Énemmel. Minden a nagyszerű Én. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél
lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában
vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van
abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy
felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben
kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a
kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -,
ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a
tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az
életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több
tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben
voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan
volt, mintha Isten szemén át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem
önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemén át
néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent
láttam.
Az az érdekes,
hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten
nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés
az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten
mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk. És ahová most
tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket
annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra
kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól
valójában ez az egész.
Amikor erre
ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez
vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen
visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint
sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész
teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok
szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami
egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy
recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk,
ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes
energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az
ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szubatom, atom,
csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy
részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is.
Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is
intelligens.
Ahogy
továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém.
Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Én-fénymátrixa. Ezután a
teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi
testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer
a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett
lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez
a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami
tudja, hogy van.
Az összes
energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam
a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi
mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi
csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat
alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték
ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban
is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsó udvarában játszó
gyermekek.
Közvetlenül a
fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét
belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy
szeretetfényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint
csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli
fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
"És
most?" – tűnődtem.
A fény
elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság
óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk,
mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a
visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes
volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom,
emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor
ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a
visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a
másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden
embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes,
de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek
nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa
összes leveléig.
És ez nagyon
fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az
élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Énjét kutatja az Élet
végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem
visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt,
hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított.
Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat
összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a
kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
"Rendben"
volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen
át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még
több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció
mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
"Hogyan
működik ez? Hogyan működik az?" Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy
energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra
emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is
boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval,
az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás,
ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy
áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei
vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian - függetlenül attól, hogy hol
vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott,
ahol vagyunk.
Szóval, úgy
mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol.
De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat.
Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon
meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a
dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a
szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemét miattam. Az ápolónőm volt. Másfél
órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt
benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is
indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél
óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a
kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk
és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen
deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli
élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm
holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást
és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam
felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos
puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor
felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt
meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kiszúsztam ebből a
világból, és azt kérdezgettem: "Élek?" Álomszerűbbnek tűnt ez a
világ, mint a másik.
Három napon
belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben
bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam
egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon
könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve;
igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már
világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három
hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy
elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem
magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy
az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd
így szólt: "Nos, most nincs itt semmi."
Mire én:
"Akkor csoda történt, nem?"
Mire ő:
"Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás."
Egyáltalán nem
volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet
misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum
egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de
jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a
szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja
a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken
látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a
reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni
tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelkük van, és csoportlelkekben
reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen.
De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor
is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez
önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a
rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló
nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük,
helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket
alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a
csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a
különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Énjét –
rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni
az Énedet, és Istent fogod megtalálni abban az Énben, mert az az egyetlen Én.
Látni kezdtem,
hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk
a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz.
Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra,
az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is
létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek
és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a
reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem
fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem "ott" van. Isten
itt van. Ne "ott kint" keresd
Istent. Itt keresd Istent. Az Énedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb
szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… az Éneddel. Mindent szeretni fogsz
belőle.
Alászálltam abba
is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem
egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának
sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű
örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt
egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki
nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és
nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a
fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a
fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az
összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt
tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva
állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és
együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a
fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: "A halál angyala
vagy?"
Tudomásomra
hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Én mátrixom, önmagunk szuperősi
része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk
hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos?
Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi
energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják,
miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább.
Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja,
és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt
látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek,
a többségük igen rövid életű: milliszekundumokig és nanoszekundumokig maradnak
fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké
láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes
tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe
kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más
ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem
óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak
be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk
erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy
"drótozva".
A test a
legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A
szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez
történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme,
mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő
teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
"Mi köze
volt ehhez az anyukádnak?"
Ez a spirituális
tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert
nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez
intézett egyik kérdésem ez volt: "Mi a mennyország?"
Körbeutaztatott
az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az Örök Vadászmezőkön,
mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük
őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De
bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a
lélek egésze.
Láttam a
keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt
állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez
volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit.
Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek
találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az
egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van
belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak
nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott
vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a
"stadionban" vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit
mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a
mennyről.
Megkérdeztem
Istent: "Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?"
És az Istenség –
nagy szeretettel - így válaszolt: "Törődöm is én vele!"
Hihetetlen
kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes
csillag Végső Istensége így szól hozzánk: "Nem számít, milyen vallású
vagy."
Vallások jönnek
és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és
mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes
rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan
drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak
harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik
van igazuk.
Az emberek azt
gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg
a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az
Istenség azt mondta: "Törődöm is én vele!", azonnal megértettem, hogy
ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk
számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns
vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik.
Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások
végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről
beszélünk. Élni és élni hagyni - ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja.
És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a
másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel,
a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy
mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást.
Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult,
archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb
hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán
tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre,
hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük,
hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: "Már nincs
szükségünk erre többé."
Valójában most
már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még
biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a
vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok.
Ahogy Peter Russell mondaná, "lélekméretűek" ezek a problémák. Vannak
lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők
kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó
ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek,
aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy
nagyobb dolognak.
A Föld önmaga
megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen
valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a
természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A
népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy
tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát,
a pénzt, az energiát is.
Mi történik,
amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos
álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit
láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró
porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek
vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a
tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi
lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás
álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az
egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött
legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már
meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a
halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek
leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150
év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha
örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció,
mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk.
Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük
majd benne.
Már eddig is egy
örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az
élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még
azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát
tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése